A különböző típusú megismerések összehangolása, vagy éppen konfliktusuk rendkívül érdekes, sok kérdést felvető problémakör. Ezen belül is különösen élesen jelentkezik a tudományos és a szakrális megismerés viszonya, egyszerűbben a vallás és a tudomány viszonyrendszere. Természetesen felvethető, hogy a transzcendens megismerés egyáltalán tekinthető e megismerésnek akár ismeretelméleti szempontból, akár a hétköznapi praxis szintjén, mindazonáltal a vallás és tudomány viszonyrendszerére mindenképpen érdekes kérdés marad.

E két megismerési sík viszonyáról való diskurzus, noha az szubatomi részecskéktől az univerzum egészéig, az ökológiai rendszerektől a szabad akarat kérdéséig, sőt a transzcendens tartalmú jelenségek megismeréséig számos ponton találkozik, a modern korban mégis az evolúció kérdésköre mentén csúcsosodott ki.

Ez a vita napjainkban szinte polgárháborús állapotokat idéz. Ateista gondolkodók az evolúciós elméletre hivatkozva indítanak támadást Isten és a vallásos meggyőződés ellen, míg keresztény és muszlim csoportok kiegészülve egyes távol-keleti vallások képviselőivel, a modern kor gyakorlatilag összes problémáját a darwinizmusra vezetik vissza. E két tábor, bár kibékíthetetlen ellentét feszül köztük, abban mégis megegyezik, hogy a vallásos meggyőződés nem békíthető össze az evolúciós elméletekkel

Mások viszont, muszlimként, vagy keresztényként éppen amellett próbálnak érvelni, hogy a teremtéstörténet és az evolúciós elmélet bizony összeegyeztethető, sőt egyes vélemények szerint a szent iratokban, így pl. a Koránban vagy éppen a Bibliában explicite utalás van az evolúció létére.

Ahelyett, hogy most magam is egyik vagy másik oldal álláspontjára helyezkednék, ( bár személyesen meg van a pozitívnak kicsit sem nevezhető véleményem az ideológiai ketrecharc bármely oldalon álló lovagjairól) inkább szeretnék rámutatni e vita alapvetően téves, mi több, kifejezetten tudomány-ellenes voltára.

Bár végső következtetéseikben eltérnek, az evolúciós elméletet a vallással szemben felhasználók, és az azt a vallásra való hivatkozással elutasítók tudományszemlélete hasonló. Mind a vallásra, mind a tudományra, mint univerzális, az "igazi" valóság" leírására szolgáló  - vagy ennek szándékával fellépő - komplex és önmagában zárt gondolati struktúrára tekintenek.

Feltehető azonban a kérdés; mi az a momentum a tudományos megismerés, az un. tudományos módszer metódusában, amely implikálná, hogy a tudományra, a tudományos elméletekre így tekintsünk.

A tudományos módszer kritériumrendszerének két fő eleme az elméleti kohézió, illetve az empirikus ellenőrizhetőség egyike sem utal metafizikai tartalomra, arra ,hogy a "modell"  valós - a világot mozgató törvényt ír le, csupán annyit, hogy azon értelmezési keretek között és avval a pontossággal, amit az elméletben lefektettünk, "működik".

Még távolabb vezet minket, ha a tudományos elméleteket gyakorlati oldalról tekintjük, amely egyszerre több és kevesebb is a tudományos módszer szigorú definíciójánál. A működéssel szemben az elvárásaink már nem abszolútak, megelégszünk a "többé-kevésbé" kategóriájával. Más részről viszont a követelményrendszer kiegészül a hasznosság és gazdaságosság kritériumaival.

Egy egyszerű példával; a kvantumfizika és a relativitás-elmélet a mai tudásunk szerint pontosabban modellezi az empirikus tapasztalatot, mint a newtoni fizika és az ezt megalapozó euklideszi geometria. Mégis, nehezen elképzelhető, hogy egy építész, egy asztalos ne ez utóbbiakat használja. És ezt nem azért teszi, mert az építész és az asztalos képtelen megérteni a "helyes" elméletet, hanem azért, mert az newtoni fizika hatékonyabban használható az adott célra.

 Egyszerűen azért, mert avval egyszerűbb számolni, és a célnak megfelel. Nem beszélve arról, hogy a kvantumfizika és a relativitáselmélet konkrétan meglehetősen  antagonisztikus premisszákból indul ki, és noha a saját nagyságrendjében mindkét elmélet "tűrhetően" működik, egészen biztos, hogy a kettő közül legalább az egyik nem "valódi" törvényszerűséget ír le. De ettől függetlenül mindkettő hasznos, működő és széles körben használt elmélet(csoport).

De hasonló jelenségekkel találkozhatunk a társadalomtudományok területén is. Az hogy a társadalomban lezajló csoportközi interakciók funkcionális, vagy konfliktusos modellekkel írható-e le jobban, nagy mértékben függ a modellalkotás során definiált csoportoktól, illetve a modell alkalmazásának céljától.

De rátérve az evolúció kérdésére… Maga az evolúciós séma egy egyszerű szillogizmussal deduktív módon levezethető evidencia.

1. Ha egy replikátor egymáshoz hasonló, de egymástól bizonyos tulajdonságok tekintetében különböző replikánsokat hoz létre,
2. Ha a különböző tulajdonságok relevánsak a replikáns rendszer fentmaradása és replikáció lehetőségeinek tekintetében

AKKOR azon replikáns rendszerek fognak nagyobb eséllyel  fentmaradni, (és újra replikálódni), amelyek tulajdonságai kedvezőbbek a fentmaradás szempontjából

A probléma sokkal inkább a séma operacionalizálásában rejlik, jelesül, hogy egy adott modellben mit tekintünk replikátornak, illetve, hogy e replikátornak tekintett valamiről mennyire mutat releváns információt az, hogy replikátornak tekintjük.

A biológia területén e paradigma - akár különbözőképpen definiált replikánsok (pl. egyed vagy gén, esetleg populáció) is releváns, jól operacionalizált modellekhez vezettek.

Mindez nem feltétlenül mondható el a társadalomtudományokról, vagy például a kommunikációelméletről, ahol legfeljebb részsikerekről, vagy még arról sem beszélhetünk e sémára épülő modellek megalkotása kapcsán. (de felteszem, az ökológiai  rendszereket leíró modellek esetében sem mindig optimális megoldás az evolúciós sémára épülő "versengő" modellek használata).

Más kérdés, hogy hogy jön ez az iszlámhoz. A tudományos elméletalkotást nem  "világmagyarázatként", pusztán eszközként tekintő megközelítésnek ókori előképei is voltak, ám nem véletlen, hogy  ismeretelméletileg megalapozott rendszerét a középkori arab filozófia dolgozta ki, és az asharita teológiával szervesen beépült az iszlám teológiai rendszerébe.

E felfogás egy szűkebb kérdésre koncentrálva a filozófiai-metafizikai gondolkodás és a vallás kapcsolatrendszerében nyugaton is egy muszlim tudós, Ibn Rusd (Averroes) révén terjedt el.

Ez a megközelítés szorosan egybecseng a "kalám" a szunnita iszlám teológia manapság gyakorlatilag általánosan elfogadottnak tekinthető asharita felfogásának alapvetésével, mely szerint az ember által evilágon "ok-okozati kapcsolatként"  érzékelt jelenségek nem közvetlen oksági kapcsolatok, hanem Isten akaratának függvényében bekövetkező események.

Ebből következőleg, mindaz ami az evilági (akár hétköznapi,akár tudományos) megismerés ok-okozati rendszerként (modellként) fog fel, az nem a dolgok "valóságos" összefüggése, hanem az ember gondolataiban keletkező konstruktum, amit meghatároznak az ember, mint teremtmény Isten által adományozott képességei. Ettől függetlenül e konstrukciók hasznosak az ember számára, mi több, mint teremtmények, úgy lettünk teremtve, hogy e konstrukciók segítségével tudunk bármilyen információt is befogadni környezetünkről.

Csakhogy ebbő következik az is, hogy a vád, amit akár keresztény akár muszlim gondolkodók megfogalmaznak az evolúció tanával szemben - jelesül, hogy Isten teremtő voltával szemben foglalnak állást, tulajdonképpen bármely hétköznapi vagy tudományos ok-okozati függésre vonatkozó állítással szemben felhozható lenne. Az, hogy Isten teremtette-e az élőlényeket, avagy természetes kiválasztódással szaporodnak, semmiben nem különbözik attól a kérdéstől, miszerint az anya szüli-e a gyermeket, vagy Isten teremti. Sőt, e gondolatmenetet követve azt mondani,hogy ha elejtem a vajaskenyeret az leesik,  egyenlő Isten tagadásával, hiszen a kenyér leeséséről Isten dönt, nem pedig holmi materialista/ateista koholmány okozza, mint a gravitáció.

Természetesen ez utóbbit senki nem állítja, hiszen mindenki könnyen belátja, hogy a két állítás nem egymást kizáró, hanem más síkon mozgó állítás.