A február 12-ei Darwin-nap alkalmából érdemes röviden foglalkoznunk az evolúciós paradigma iszlám tudományosságban gyökerező hagyományaival, illetve a darwinizmus modern iszlám világban történő percepciójával.
A klasszikus iszlám tudományosság világképében - részben az arisztotelészi hagyományokra építve - jelentős szerepet játszott az az elképzelés, mely szerint az Isten által megvalósított teremtési folyamat a világban az egyre komplexebb rendszerek kialakulásán keresztül megy végbe, a bonyolultabb rendszerek az egyszerűbbekből származnak és fejlődnek ki. Az, hogy a fajok száma természetes folyamatok következtében növekszik, e korszak felfogásában evidens, vagy legalábbis széles körben elterjedt elképzelésnek számított, ráadásul ezen összefüggés antropológiai kiterjesztése sem jelentett problémát a kor gondolkodásában. Naszír ad-Dín at-Túszi, a XIII. században élő perzsa polihisztor, a következőképpen fogalmaz:
"Ezek az emberszabásúak Dél-Szudánban és a világ más távoli pontjain élnek. Habitusukban, tetteikben, viselkedésükben nagyon hasonlítanak az állatokhoz. Az embernek vannak olyan tulajdonságai, amelyek megkülönböztetik az állatoktól, mások viszont összekötik őket az állatvilággal, a növényekkel, de még a lelketlen tárgyakkal is. Az ember előtt minden különbségnek természeti eredete volt. A következő lépés a lelki fejlődés, az akarat, a megfigyelés és a tudás megjelenése volt. Mindezen tények bizonyítják, hogy az ember a fejlődés egy közbenső lépcsőfokán áll. Természetéből következően kapcsolatban áll az alacsonyabb rendű létezőkkel, és csak az akarata segítségével tud fejlődésében magasabb szintre lépni."
Az elképzelés visszaköszön számos más szerzőnél, így például Ibn Khaldún híres „Muqaddimájában” is kifejtésre kerül. Bár ez a gondolat önmagában nem mutat túl az arisztotelészi világkép biológiai fejlődéssel és alakulással kapcsolatos nézetein, alapvetően megnyitotta az utat azon elméletek számára, amelyek az egyszerűbből összetettebbé váló rendszerek átalakulásának mikéntjére is válaszokat akartak adni.
Ennek során, különböző magyarázó modellek születtek, amelyek megalapozták részben a később lamarckinak nevezett fejlődési rendszert, másrészt egyes szerzők megfogalmazzák a természetes szelekció gondolatát is. Az első ilyen ismert szerző Al-Dzsáhiz, VIII. századi arab teológus, költő és természetbúvár „Kitábul-Hajaván” („Az állatok könyve”) című munkájában először írja le azt a folyamatot, ami később a darwini paradigma alapját képezi:
"Az állatok részt vesznek az életben maradásért vívott harcban; az erőforrásokért, hogy táplálkozzanak, és hogy elkerüljék, hogy ők maguk legyenek táplálék. A környezeti körülmények befolyásolják az élőlényeket, hogy új tulajdonságokat fejlesszenek ki a túlélés érdekében, amely új fajokká formálja őket. Az állatok, amelyek túlélik, hogy megegyék őket, tovább tudják adni kedvező tulajdonságaikat az utódoknak."
Az egyébként mai fogalmakkal "lamarcki" elveket valló Naszír ad-Dín at-Túszi ráérez a változó körülményekhez való rugalmas alkalmazkodás előnyére a kiválasztódási folyamat során. Munkájában így fogalmaz: "Azok az élő szervezetek, amelyek gyorsabban tudnak szert tenni újabb tulajdonságokra, azok változatosabb tulajdonságokkal rendelkeznek, ennek eredményeként előnyre tesznek szert más teremtményekkel szemben." At-Túszi ezt az elképzelését ráadásul empirikus megfigyelésekkel, a madarak csőrének változatosságának példáival is alátámasztja.
Nagyon fontos leszögezni azt is, hogy az arisztotelészi, illetve az ebből kialakuló, továbbfejlesztett fejlődéselméletek a korabeli iszlám világban nem jelentettek kihívást a teológiai gondolkodás számára. Mind a ráció elsődlegességét hirdető mutazilita teológia, mind a később dominánssá váló, a megfigyelt oksági viszonyokat az isteni akarattól ismeretelméleti szempontból élesen elválasztó - az iszlám világban dominánssá váló asarita teológia számára is elfogadható - pontosabban indifferens volt a fizikai világ működéséről való elméletek megfogalmazása, mivel azok nem érinthették az ismeretelméleti rendszerük teológiai rétegeit. Ilyen módon azon tényezők, amik a természetes szelekció elve kapcsán Európában "teológiai botrányként" jelentkeztek, abszolút nem érintették a természetes szelekcióra vonatkozó korai iszlám elképzeléseket.
A későbbi iszlám világban ezen elképzelések továbbra is megmaradtak - bár a továbbiakban már nem fejlődtek - ilyen módon nagyon érdekes, hogy amikor Darwin természetes szelekcióról szóló munkája a XIX. század közepén megjelent, és az 1870-es évekre az iszlám világ értelmiségi elitjéhez is eljutott, az első reakció egyfajta értetlenség volt, mert az olvasók nem igazán értették, hogy e gondolatokban mi az, ami botrány, vagy egyáltalán mi az, ami újdonság jellegű.
Al-Afgáni 1881-es "A darwinizmus cáfolata" munkájában nem a természetes szelekció elvét vitatja - sőt felveti azt, hogy ezen elv nemcsak a biológiára, hanem pl. a gondolatok, ideák fejlődésére is alkalmazható (innen is üdvözöljük Richard Dawkinst), ugyanakkor cáfolja azt, hogy mindez ellentmondásban állna a teremtés folyamatával, és következményeiben valamely ateista ideológiát alapozhatna meg. Más muszlim gondolkodók hasonlóan vélekednek erről, még a korai szalafizmus egyik legfontosabb személyisége, Rasíd Ridá is evidenciaként kezelte a természetes szelekció alkalmasságát az élővilág változásának leírására.
„A darwinizmus cáfolata" azonban egy másik nagyon fontos problémára is felhívja a figyelmet, jelesül arra, hogy az iszlám világba a darwinizmus már nemcsak, mint tudományos elmélet érkezik meg, hanem egyrészt egy ateista filozófiai rendszerbe ágyazott elképzelés, másrészt, ami talán még lényegesebb - elsődlegesen a darwini paradigmára épülő - az alacsonyabb rendűnek tartott gyarmati népek feletti uralmat legitimálni akaró szociáldarwinizmus formájában.
Ne felejtsük el, hogy „A fajok eredetének” kiadása után alig egy évvel már megjelennek Spencer szociáldarwinista elképzelései az alsóbb- és felsőbbrendű emberi fajokról, ezt követően az európai gondolkodás alig tíz év alatt jut el a "természetes kiválasztódás" biológiai paradigmájától a galtoni eugenetikai elképzelésekig. Ez pedig a gyarmatokon élő népek számára nem csupán teoretikai tudományelméleti kérdésként jelentkezik, hanem nagyon is kézzelfogható, diszkriminatív törvények, katonai jelenlét és adott esetben népirtások formájában.
Ilyen módon maga a darwinizmus fogalma az iszlám világban, de általában a gyarmati területeken nagyon gyorsan és nagyon intenzíven töltődött fel negatív értéktartalommal, hiszen nem annyira forradalminak tűnő tudományos elméletet látták benne, hanem sokkal inkább egy, az emberiség egységét tagadó, a rassz alapon történő elnyomást legitimáló, istentagadó ideológiai konstrukciót.
Ennek következményeként a XX. század második felében megjelenő iszlám revivalizmus idejére már olyan mélyen gyökerező gondolattá vált a "darwinizmus" és az "evolúciós ideológia" elutasítása, hogy a tulajdonképpeni tudományos elmélet megismerése sokszor fel sem merül, mint valós opció. Evvel párhuzamosan - a darwinizmust rasszizmussal összekapcsoló nézetek mellett - megjelentek az újvilági kreacionista mozgalmaktól átvett áltudományos érvrendszerek, amelyek kiegészülve a vahábita, neoszalafita irányzatok antiintellektualista felfogásával már nemcsak a modern európai gyökerű tudományos elméletrendszert utasítják el, de visszamenőlegesen megkísérlik felszámolni, az iszlám gondolkodáson kívül rekeszteni az iszlám gondolkodásban gyökerező, a természetes szelekcióra, de egyáltalán az élő szervezetek egymásból való kifejlődésre vonatkozó korábbi nézeteket is.
Káldos János, szociológus
(a cikk eredetileg a Napi Iszlámon jelent meg 2016.február 12-én)
